Dobozba zárva

Georges ​Knecht svájci állampolgárt – aki munkásból lett értelmiségi, aztán értelmiségiből ismét munkás – elmegyógyintézetben ápolják. Főorvosa utasítja, hogy készítsen önéletrajzi jegyzeteket, és ő megfelel ennek a diagnosztikai vagy terápiai igénynek. Merő véletlen, hogy az intézeti ápolt kéziratára rábukkan egy svájci újságíró. Nem véletlen már, hogy utánajár a kéziratban olvasott eseményeknek, mert amit olvasott, az hallatlanul érdekes is, félelmes is. És végképp nem véletlen, noha megdöbbentő, hogy az újságíró hamarosan ugyanolyan veszélybe kerül, mint került Georges Knecht: őt is üldözőbe veszi egy legyőzhetetlennek látszó, kíméletlen érdekszövetség, az, amelynek Knecht áldozatul esik. Svájcban történik mindez, svájci íróé a mű. Svájc a turisták és hegymászók paradicsoma, történelmien hosszú ideje békés sziget Európában, németek-franciák-olaszok országai közé ékelt, mintaszerűnek tudott köztársasága németeknek-franciáknak-olaszoknak. Svájc a tiszta polgárvárosok, pompás üdülőhelyek és gazdag falvak országa; a városokban nagy nemzetközi bankok székházai, külső kerületeikben világmárka-cikkeikről híres ipartelepek, az üdülőhelyeken fényűző szállodák és takaros családi penziók, a falvakban tejüzemek és sajtgyárak. Mindez igaz, mindez idillivé is teszi bárki szemében az elképzelt vagy csak futólag látott Svájcot. amelynek – ez a regény bizonyítja – hátborzongató rejtett valósága is van. Az író svájci honfitársai is az idillnek, a békés jólét látható jeleinek akartak hinni, eleinte maguk is annak, mert csak igen merev tartózkodással fogadták Walther Kauer regényét. A műnek előbb meg kellett járnia a maga útját mind a két Németországban, sikerré kellett válnia, elkelt példányszámai és kritikai fogadtatása szerint, hogy aztán svájci olvasói se húzódhassanak vissza továbbra is a béke és jólét idilljébe. Ma pedig már európai sikerű ez a regény: korábban ismeretlen író első nagy lélegzetű műve. A siker oka döntően tartalmi ok. Ámbár eszközei szintén hozzájárultak ehhez a sikerhez: az olvasó olykor úgy véli, kalandregényt tart a kezében, olykor úgy, hogy izgalmas krimit. Olykor a Száll a kakukk fészkére fog eszébe jutni: méltó versenytársa a világsikerű amerikai regénynek ez a svájci. Egy kritikusa szerint talán még eredetibb, megrendítőbb is, mert többet mond az intézeti falakon kívüli nyomasztó valóságról, mint annak intézeten belüli tragikus vetületeiről. Más – jóléti-polgári, tehát a baloldali író javára biztosan nem elfogult – kritikusa szerint a XX. századi Svájc új történelemkönyve és társadalomtörténete ez, egy „dogmátlan és svájciatlan” svájci előadásban. A regény utolsó lapjai nem szolgálnak békítő megoldással, nem is bíztatnak vele. Az újságíró azonban, miután földolgozta Knecht jegyzeteit, dokumentumait, és miután ezeket megtűzdelte saját észleléseivel és jegyzeteivel, bővítette egy sor levéllel – Knecht apjának a spanyol polgárháborúból írott leveleivel is –, csatlakozik egy sztrájkhoz, amely Knecht kegyetlen gyáros-főnöke ellen irányul. Ő fejezi be a történetet, amelyet Knecht nem fejezhetett be.

Elfogyott