Az ​ember a holocénban jelenik meg

Max Frisch nagy mestere lett öregkorára egy maga kiművelte prózai kisformának. A felszínen alig-alig kapcsolódó, hosszabb-rövidebb szövegelemekből építkezik, megannyi apró, alkalmi feljegyzésnek tűnik valamennyi, egy szenilis, magányos öregember szétszórt, csapongó észleleteiként gyülekeznek, akárcsak a falra tűzött cédulák, s végül szinte észrevétlenül egy tömör, pontos, szófukar elbeszélés drámai íve kerekedik ki belőlük. Egy lélegzetre elolvasható, élvezetes mestermű.