Végállomás

Mintha ​egy sötét színű márványoltár fölött, a félhomályban hirtelen megszilárdult volna a füst- és ködfelhő, a különös, zöldes, remegő fény, mely életet lehelt belé, egyszerre nyugtalanító, ektoplazmikus jelleget kölcsönzött a látványnak. Mintha a gonosz ártó jelenlétének borzongása érződött volna a Végállomás levegőjében, melynek óriási csarnoka egy ókori erődítmény alatti, egyetlen gigantikus sziklatömbből kifaragott, kolosszális méretű templomhoz hasonlított inkább; sem hamisnak tűnő berendezése, mely akár egy tekintélyes nagyságú önellenőrzési központnak is beillett volna, sem a számítógépek előtt tevékenykedő technikusok serege nem tudta eloszlatni azt a furcsa benyomást, hogy itt minden sokkal inkább valamiféle fekete mágia titkos előkészületeit szolgálja, semmint a legfejlettebb technikát. Mintha a videoképernyőkön kirajzolódó bonyolult ábrák nem lennének egyebek, mint a démon megidézésének újmódi kellékei, a pentagrammák és a különböző kabalisztikus jelek pedig csupán arra szolgálnának, hogy személyesen is láthatóvá tegyék magát az ördögöt.