Burns korában fordult a figyelem a népköltészet értékei, így a skót balladák felé, és õ volt az elsõ nagy népi költõ, nemcsak azért, mert a népbõl, szegény sorból származott, hanem és fõleg azért is, mert – mint Szerb Antal írja – “legjobb költeményei olyan mûvészeti értékeket tartalmaznak, mint a népdalok: egyszerûek, egységesek, felbonthatatlan lírai atomok. Beláthatatlan fontosságú újításuk ez az egyszerûség: ma, a múlt század nagy népi ihletésû lírikusai, Heine és Petõfi után, már szinte el sem tudjuk képzelni, mit jelentett ez az egyszerûség a XVIII. században, a klasszikus, feldíszített költõi ‘dikció’ korában.
Egyszerûségük varázsához hozzájárult a nyelv is: Burns jó verseit nem az angol irodalmi nyelven írta, hanem skót nyelvjárásban, tehát olyan nyelven, amely angol közönsége számára irodalomtól szûz, új nyelv volt, minden fordulata élmény és újszerû kifejezés. És ugyanakkor õsi, archaikus hatású nyelv, mert a nagy balladák nyelve.
És még egy titka van Burns varázsának, a személyes hang. Ami Rousseau a prózában, az Burns a költészet magasabb közegében. Az elsõ költõ, akinek költészete tiszta élmény-líra.”