Mondják ​meg Zsófikának

Nagy ​Gábor főorvos rendelés közben szívrohamot kap és meghal. Utolsó fél mondata – „Mondják meg Zsófikának…” – 11 éves kislányának szólt. Zsófi mindenáron meg akarja tudni a mondat másik felét is. Kinyomozza apja utolsó betegét, aki nem más, mint saját iskolájának barátságtalan portása. Pista bácsi bokatörés miatt éppen ágyhoz kötött. Zsófi, leküzdve rémületét, gondozni kezdi az öreget, aki kezdetben kétbalkezes, de szemfüles, keresni akaró gyereket lát benne. A kislány ugyanis senkinek sem árulja el titkát, mert úgy látja – s jól látja – , hogy senki sem érti meg. Legjobban az anyja ismeri félre, aki pedig az elméleti pedagógia tudósa. Az önállóság útját járó gyermek sok izgalmas, szívszorongató és néha megmosolyogtató kalandba keveredik, és kever másokat is. A bonyodalmakból végül is általános iskolai tanárnője menti ki. Édesapja csonkán maradt mondatának hiányzó felét pedig új barátai, igazi énjét végre felismerő régi ismerősei, rokonai magatartásában, saját élményeiben és tapasztalataiban találja meg.

A mindvégig lebilincselő regény gondolatébresztő; milyennek látja a felnőtt a gyermeket és a gyermek a felnőttet; ismeri-e igazán a szülő azt, akit a világra hozott; tud-e nevelni az elméleti pedagógus, ha csak könyvből ismeri a gyerekét? – ezekre a kérdésekre keresi a választ. Szórakoztató és tanulságos olvasmány.

Elfogyott