Fociláz

A ​Fociláz-at minden idők legjobb focikönyveként reklámozták az angolok (szegények, nem olvasták a Ferencvárosi koktél-t, a Pálya szélén-t, a Termelési regény-t, de holtversenyes első helyről azért lehet szó); Nick Hornbyról pedig, aki ezzel – az első könyvével! – egy csapásra az angol próza élvonalába ugrott, egyik méltatója azt írta: „Hornby az első profi szezonjában bejátszotta magát az angol válogatottba.” “A Fociláz arról szól, mit jelent szurkolónak lenni” – írja Hornby a könyv elején, amit talán úgy pontosíthatnánk: „mit jelent mindenre elszánt, rajongó, megszállott szurkolónak, arsenalkoholistá-nak lenni”. Nem mintha Hornby titkolná szenvedélyének patologikus mélységeit, éppen ellenkezőleg: lefegyverző őszinteséggel beszél a futball okozta gyötrelmeiről és ritka, de akkor annál orgazmikusabb gyönyöreiről, és közben szerelmesen s mégis okosan, szellemesen ír magáról a futballról is – nagy meccsekről, nagy játékosokról, nagy szurkolókról, s mindarról a szennyről is, amely sajnálatos kísérőjelensége az emberiség legnépszerűbb játékának.
De a Fociláz sokkal több is ennél; ahogy egyik angol méltatója írta: „lenyűgöző tanulmány a megszállottságról, a családról, a férfiasságról, az osztály-hovatartozásról, az identitásról, a lojalitásról, a depresszióról és az örömről… Hornbynak az angol íróválogatottban a helye.”

Elfogyott