Az előző bejegyzésben szereplő Zimbardo életrajzhoz hasonlóan a Dharma is a múlt évből csúszott át. Pedig azt hittem, megjelenéskor rögtön kezembe veszem, miután Szabados Ági Szűcs Péter polcát mustrálta a Mutasd a polcod széria egyik részében. Akkor annyit tudtunk meg, hogy hamarosan megjelenik Péter első könyve.
Nagyon kíváncsi lettem, mert azt a nagyon hibás következtetést vontam le magamban, hogy mivel Péter is olyan nagy rajongója a Dél-amerikai irodalomnak, mint én, ezért biztos fantasztikus lesz a könyv is.
Persze rájöttem, hogy ez egyáltalán nem következik egyenesen, valószínű tudat alatt ezért is kezdtem tolni magam előtt a regény olvasását. Féltem, nem akartam csalódni. Megjelenés után érkeztek sorra a vélemények, amik meglehetősen megosztónak festették le a történetet. Sokan fejezték ki csalódottságukat, de azért jócskán akadt, aki méltatta a Dharmát.
November végén szerettem volna kivenni a könyvtárból, de az összes példány (4db) kölcsönzésben volt és nem változott január első felében sem. Akkor úgy döntöttem feliratkozom a várólistára és viszonylag hamar kaptam is az értesítést, hogy valaki visszavitte, szabad az út.
Igen ám, de covidos lettem és nem járt volna le a karantén, amíg félretették nekem. Lemondtam a jelentkezést, csakhogy ezt a könyvtár nem nézte meg időben, és egy másik vágyott könyvvel együtt az átvételi boxba rakták, aminek az átvételi időtartama már a karanténon túlnyúlt. Mi ez, ha nem jel, hogy most már el kell olvasnom mindenképpen. Ráadásul januárban még nem olvastam magyar szerzőtől, amit igyekszem minden hónapban megejteni.
Bele is vágtam… és untam. Nem Márquez volt. De miért is lett volna Márquez?! Mekkora hülyeség volt ezt várnom. Főleg, hogy Márquez az Márquez, egyszeri és megismételhetetlen. (Na, egy Márquez ivósjáték?)
De a tényen nem változtat, hogy rettenetesen távol volt tőlem a könyv, és István a főszereplő is. Túl tárgyilagos volt a története, sok-sok történelmi adattal körítve, amik inkább ismeretterjesztő könyvvé tették a regényt. Ennek ellenére első nap megettem 100 oldalt belőle. Valószínű ez volt az, ami miatt nem ment el a kedvem, hogy könnyen fogyasztható.
Második nap Tamás és Andrea történetével folytatódott, ami már egy lépéssel közelebb volt, de még mindig nem voltam egy légtérben a szereplőkkel. Egészen addig, amíg Tamás identitásválságba nem került, akkor elkezdett nagyon beszívni a dolog.
Ez már a 200. oldal körül volt. Van egy barátunk, aki sokszor úgy ajánl sorozatokat, úgy, hogy az első évad rossz, de a második… A férjem mindig ki van bukva ezen, hogy miért is nézzen ő végig egy rossz évadot, ahhoz, hogy aztán jó legyen? Jogos lehet a kérdés a Dharma esetében is, miért olvassak el egy ~300 oldalas könyvet, ha az első 150-200 oldal nem ragad magával? Instagramon Pétertől kaptam a második nap egy üzenetet: „A végén áll össze egésszé a regény”. Ez vajon elég ok?
Én mindenesetre éreztem ahogy közeledik hozzám a történet. Harmadik nap már alig vártam, hogy altatás idő legyen és folytathassam. Jött a harmadik történet Lénáé, és bang E/1, olyan közel jött az egész, hogy szinte az arcomba lihegett. Bő 1 óra alatt 80 oldalt haladtam, ami nálam elég kiemelkedő, és tényleg kezdett az egész összeállni. Teljesen más megvilágításba került az eleje is. Hiányérzet nélkül csuktam be a végén a könyvet.
Nem, nem Márquez volt, valami egészen más. Számomra különleges és egyedi. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam részt venni egy könyvbemutatón sem, érdekelne, melyik részek táplálkoztak személyes élményből. Köszönöm ezt az utazást, a Tiszától a Gangeszig!
