2021 ősze óta, sőt lehet már korábban, tudtam, hogy Murakami Harukival fogom nyitni 2022-t. Még pedig a Norvég erdővel. Nem, mégsem. Egyáltalán nem emlékszem, hogy a Norvég erdő és a Sötétedés után közül melyiket választottam, és ez csak most, hogy végeztem a Norvég erdővel merült fel bennem, hogy igazából én a Sötétedés utánt szerettem volna. Na mindegy.

Igazából nem mindegy, mert lehet, hogy nem egy ennyire letargikus olvasmánnyal kellett volna az évet nyitni, és bár tartottam tőle, hogy az első Murakami regény után majd az összeset meg akarom szerezni rögtön, ez nem következett be, talán pont azért, mert nem jókor olvastam.

Most úgy tűnik, mintha nem tetszett volna. Pedig de. Tetszett, csak baromira nem erre számítottam. Kérdezhetnéd miért, hát pontosan az van benne, mint ami a fülszövegben. Persze, csak én nem olvasok fülszöveget.

Mire számítunk egy olyan regénynél, ami a Beatles egyik dalának a címét viseli? Beat korszak, ereszd el a hajam, lázadás, John Travolta, Olivia Newton-John, musical, mindenki tudja a koreográfiát. Jó, lehet az utolsó pár tétel, az egy másik éra. Akkor Fenyő Miki, twist, limbó… Á, ez sem az.

A lényeg, hogy semmi ilyet nem kapunk. A Norvég erdő olyan, mintha a főhős, Toru Vatanabe, nem tudná eldönteni, hogy a Rozsban a fogó, lánykori nevén Zabhegyező, vagy inkább az Üvegbúra tetszik neki jobban. A Zabhegyezőt, Midori testesíti meg, aki engem nagyon sokszor emlékeztetett Holden Caulfildre, az Üvegbúrát pedig Naoko, aki pedig Esther Greenwoodra, Sylvia Path alteregójára hajaz. Azt is mondhatnám, hogy a Norvég erdő olyan, mintha ezt a két írást összegyúrnánk és leöntenénk egy adag japán fegyelemmel.

Én nem vagyok oda az Üvegbúráért (ezt írhatnám Instán a népszerűtlen vélemények kérdéshez – ma már a második ilyen jutott eszembe, mert a Tíz kicsi négert sem szeretem igazán – persze, amikor szembe jön sosem jut eszembe egy sem), a gabonaféléket viszont kedvelem.

Pont így indult a két hölggyel is a viszonyom. Eleinte nem igazán szimpatizáltam Naokoval viszont nagyon bírtam Midorit. Érdekes módon a végére ez megfordult és egyre jobban megértettem és megszerettem Naokot, ezzel szemben egyre jobban túlzásnak éreztem Midori viselkedését.

Nagyon erős lélektanban a történet, ami viszont érdekes, hogy úgy érzem, pont a főszereplőről Toruról nem tudunk meg szinte semmit. Míg az összes mellékszereplő múltját egész alaposan megismerjük – traumákat, motivációkat – addig, Toru csak egy összekötő kapocs köztük. A történet utolsó egy negyedében gondolkoztam el azon, hogy mi van ennek a srácnak a szüleivel? Nem kizárt, hogy volt szó róluk az elején – egyébként pár oldallal a dilemmám után megjelentek – de annyival hangsúlyosabb a többiek élete. Az utolsó két fejezetben jobban reflektorfénybe kerül, akkor kimondottan az ő lelki tusájára koncentrált Murakami, de ez csak két fejezet a 11-ből. Természetesen lehet velem vitatkozni.

Rídingliszt fanatikusoknak ajánlom, mert nagyon jó kis klasszikusokat sorol fel, többek közt a Nagy Gatsby-t, amit most már tényleg el kell olvasnom, de megjelenik benne John Updike Kentaurja is, ami 2 példányban is megvan a polcaimon, azt sem kellene már halogatni sokáig. Emellett egy jó hosszú playlist is található a könyvben, természetesen elszórva, lehet, majd csekkolom Spotify-on létezik-e már Murakami lejátszásilista.

Összességében szerettem, ez egy jó kis könyv volt, nekem nagyon könnyen csúszott, de nem biztos, hogy annyira elsőnek ajánlom az írótól, bár aki meg imádja az ilyen letargikus lélektani sztorikat az imádni fogja ezt is. Ráadásul ezt a kijelentést úgy teszem, hogy semmi mást nem olvastam tőle.

Újévi „fogadalom”, miszerint mindenről írok, pipa. Hol a következő könyv???