Címszavakban, hogy hogyan is került az Egy nő Esterházy Pétertől a kezembe. Szülői gyűjtemény, meg kellene ismerni, Ott Anna, #olvassesterházyt, második állomás: Egy nő, az megvan, bingo!
Mindig is vallottam, hogy nem kell mindent érteni, és ezt egy olyan anyával a hátam mögött, aki meg mindent érteni akar, túlontúl is. Miért nem lehet néha valami csak úgy?!
Igen, sokszor éreztem, az Egy nő olvasása közben, hogy én kevés vagyok Esterházyhoz, de ahogy haladtam, egyre inkább érlelődött bennem, hogy ezt Flowban kell olvasni. Volt rengeteg WTF élmény, kusza összefüggések, amiknél néha már-már azt hittem, hogy látom a fényt az alagút végén, és ez a nő, az a nő. De nem. Ő is csak egy nő a volt a sok közül.
Próbáltam magamat keresni a nőkben, a férjem viszonyát hozzám, hogy majd jól kiprintszkrínelem, hogy nézd szívem, ezek mi vagyunk, te meg én. Aztán valami mindig hibádzott, egyik nő sem voltam én, és mindegyik mégis kicsit én voltam.
Ha ajánlanom kellene, akkor én első olvasás alkalmával folyamatában ajánlanám, nem bele-belelapozva. Van egy szépen felépített szerkezete, ami így rajzolódik ki és még így sem esett le időben, hogy az Sz, nem Szilvi és a Gy, nem Györgyi. Biztos a nemalvás. Csak ezért lesz egy negyedik gyerekem, hogy az irodalmi alulműveltségemet foghassam a nemalvásra. Kipihenten ciki lenne segghülyének lenni.
Már csak pár nő volt hátra, de a spoilerveszélytől nem tartva megnéztem Ott Anna beszélgetését Harag Anitával a könyvről. Amikor elhangzott Anna szájából, a bennem akkor már megfogalmazódott „nemkellmindentérteni”, úgy éreztem révben vagyok.
Tehát nem kell mindent érteni, a nőket meg ugye nem is lehet.
A Harmonia Cælestis-nél találkozunk, mert #olvassesterházyt!
Ja, és új kedvenc szavam lett, a mélabúállandó. Olyan szép.