Két kihívást követek. Szabados Ágiét, a “Nincs időm olvasni kihívást”, valamint a Könyvmoly klub függőknek csoporttal szeretnék ebben az évben még 40 témát érinteni. Ezenkívül játszom egy játékot, hogy könnyebb legyen eldönteni melyik könyv legyen a következő.

Nagyon eredményes hónapot zártam, pedig nem volt célom a mennyiség, illetve heti 1 könyvet szerettem volna magamévá tenni. Nos ezt jóval felülmúltam, ezt az előző posztban láthattátok.

Két könyvről szeretnék most kicsit írni ezekközül, mert bár talán úgy tűnik távol állnak egymástól, mégis van közös bennünk, és közös az én életemmel is.

Annak ellenére, hogy egyébként egy vita hevében meglehetősen könnyen elsírom magam dühből, a filmeknél és könyveknél pont az ellenkezője igaz. Nem sírok szinte soha semmin. Édesanyám mindig sokat emlegette, hogy a Virágot Algernonnak című filmen Édesapám elsírta magát. Édesapám jelenleg 76. életévében van és sajnos súlyos demenciával küzd, az Alzheimer-kór tüneteit mutatja. Emiatt hívott ez a könyv, sírni akartam.

Viszont én nem tudtam, hogy miről szól, nem tudtam, hogy mennyire sorsszerű ez az egész, hogy apu, aki nem mellesleg elméleti fizikus és 2-3 éve még az egyetemen angolul tartott előadást a relativítás elméletből, 40 éve egy olyan filmen sírta el magát, ami végülis az ő sorsa lett.

Zseniális eszköznek érzem Charlie helyesírásával szemlélteni intelligenciájának változását. Habár eleinte azt hittem egy hibás könyv került az e-book olvasómra. Vitt magával a könyv nagyon sokáig, viszont amikor Charlie a legokosabb volt én egy kicsit eluntam, vártam a fordulatot, hiába volt egyértelmű mi lesz az. Ennek ellenére onnatól kezdve, hogy Algernon kezdett visszafejlődni, végig drukkoltam, hogy Charliet a hanyatlás mégse érje el. De bekövetkezett. Nem sírtam de sokszor volt gyomorgörcsöm. Realisztikusan jelenitette meg milyen ha valaki felejt, milyen ha valaki butul.

“Ma este elmentünk egy hangversenyre, de unatkoztam, és otthagytuk a közepén. Úgy látszik, már nem nagyon tudok odafigyelni. Azert mentem el, mert emlékeztem, hogy régebben szerettem Sztravinszkijt, de valahogy most már nem volt türelmem hozzá.”

Ezt akár Édesapám is írhatta volna, az elmúlt évben több színdarabról mentek haza a felénél.

A másik mű a Szerelmünk lapjai volt, ami január utolsó olvasmánya volt. Érdekesnek találom, hogy gyors egymásutánban két olyan könyv talált meg amiben a demencia, illetve az Alzheimer-kór fontos szerepet kap. Nyilván itt viszonyla idillikusan történik még a betegség is. Nem vagyok egy nagy romantika rajongó, kicsit klisésnek éreztem a sztorit. Szép volt, jó volt, de nem maradt velem több napig. Persze kell ilyen is. Ja a filmet nem láttam. Ryan nem túl szívesen látott figura nálunk :D. Nem is tartom nagy színésznek, de nyitottnak kell lenni.

Sohase lehessen aztat tudhatni ugye Charlie?

Ui.: kérem ha aramennek tegyenek virágot Algernon sírjára a hátsoudvarba.